Hosszú hallgatás

Ha már a blogszerzőnek 13 (azta!) rendszeres olvasója van, nehezen engedhet meg magának ilyen hosszú hallgatást. Remélem, visszataláltok majd hozzám, most igyekszek mindent bepótolni.

A Reykjavíkban töltött első 2 hetemet beárnyékolta egy igen kellemetlen baleset. Kilenced magammal laktam az első napokban egy kicsiny lakásban, aminek meg is lett a következménye. Az egyik spanyol lány véletlenül elvitte magával a kontaktlencséimet északra, és csak 2 hét múlva tért vissza a fővárosba. Van szemüvegem, de az 2.5 dioptriával gyengébb, mint amilyen a látáshoz szükségeltetne, így közel vakon töltöttem el az első két hetemet. Ez ebből fakadó bizonytalanság-érzet persze erősen rányomta a bélyegét a hangulatomra. Szerencsére, a közlekedésben annyira nem éreztem gátolva magam, mert az izlandi autósok a magyarokkal éles ellentétben már 20 méterrel előbb lelassítanak, ha meglátnak egy gyalogost. Ja, és egy hónap alatt egy dudálást sem hallottam.
Kábé ennyit láttam a városból az első két hétben:


Amint azonban nagy örömömre végre visszakaptam szemem világát, máris egy másik Reykjavíkot ismertem meg. Ez a város is igen furcsa, mint Izland minden szeglete. Mindenfajta város építési koncepciót nélkülöz, aminek van sok nekem nagyon tetsző oldala. A házak elképesztően színesek. Egy utcán belül a szivárvány akár minden színét megtalálhatjuk. Szeretnek helyet adni a művészetnek a tűzfalak nagyobb felületein, emiatt sok ház oldala elképesztő festményeknek feszít vásznat. Nem tudok szabadulni attól a megérzésemtől, hogy az izlandiak minden lehetőséget megragadnak, hogy kifejezzék magukat. A tömegbe burkolózás, és az otthoni, elvonult önkifejezés/megismerés szinte idegen az itteni értékekben.