A világ legkisebb nagyvárosából

Tömény hét áll a hátam mögött. A nyelvtanfolyam végén levizsgáztam izlandiból, 90%-osra sikerült, aminek nagyon örültem. Még utána kéne járnom, hogy ez az eredmény megfelel-e egy alapfoknak. De mindegy, az a lényeg, hogy már kevésbé tudnak eladni Reykjavíkban, a "világ legkisebb nagyvárosában", ahogy Hallgrímur emlegeti.

Szombaton érkeztünk, a sofőrünk készségesen belehúzott, hogy még elcsíphessük a Menningarnótt (=Kultúra éjszakája, http://menningarnott.is/ ) végét. Talán ez a nyár legnagyobb rendezvénye. Reykjavíkba özönlik szinte minden izlandi, hogy egy intenzív kulturális szórakozás után nagy buliban törjenek ki. Talán úgy lehet ezt az eseményt a legjobban magyar rítusmixbe átültetni, ha összeadjuk a Múzeumok Éjszakája programjait (non-stop nyitvatartó múzeumok, koncertek városszerte, stb.), az augusztus 20-ai tömeget, fergeteges hangulatot és tüzijátékot a Szilveszter éj zord időjárásával és idiótára részegedett túristáival. Na ez a Menningarnótt. Gondolom átérzitek, hogy a nyugati fjordok édes magánya és természetközelisége után egy kicsit mellbevágó volt ez az élmény...

Még mindig nagyon hiányoznak a nyugati fjordok és az ottélők. Ha valaki valaha meg szeretné látogatni Izlandot, akkor a nyugati fjordokba mindenképp tanácsolnám, hogy tegyen egy kitérőt. Rabul ejti az embert. Izland nagyon magasztos a maga csodás egészében, de a nyugati fjordokban érezhető a legtöményebben az izlandiság esszenciája. Öt perc séta után se embert, se házat nem lehet látni, nincs más csak a természet és annak szerves része: Te. Nekem nagyon sokat adott Izland több tekintetben is. Azt hiszem, a legértékesebb tanulság mégis a természethez való viszonyom átformálása volt. Rossz szó az átformálás, mert igazándiból úgy érzem, hogy most született csak meg a természeti mivoltom. Eddig sosem sikerült ennyire közel kerülnöm természethez a maga roppant erejével és gyönyörűségével. A nyugati fjordok nem is tanít, hanem inkább tapasztalni hagy. Az izlandiak azt mondják, hogy az ő hegyeik egyáltalán nem veszélyesek, az egyetlen veszély az emberi hülyeség és a saját, hozott erőforrások rossz felmérése. Ezzel mindkét komolyabb kirándulásunkkor szembesültem. Amikor minden lépésért meg kell küzdeni a mind mentális, mind fizikai kimerültséggel, maró széllel, az omló sziklákkal, a fogcsikorgató hideggel, az "áh, 20 perc alatt simán fenn vagyok"-"de már 2 órája mászok felfelé?!" vagy "ennek a hegynek nincs teteje" gondolatokkal, akkor mindent átérzel... nem tudsz még semmit.

Azért lassan kezdek beleszokni a városi életbe is.